Ezúttal viszont én írtam!:D És bocsi a sok kiesésért, de egy csomó minden közbejött a héten, bocsi.>< Viszont most befejeztem a tegnap este elkezdett fanficemet. Amin én sírtam. Szóval, csakis azoknak, akik nem sajnálnak kicsit könnyezni.

És mielőtt elfelejtem, és megint opii-nak kell kiírnia (:"D), a vége szempontjából Bori-s, de lényegében Bade-ről szól. És én is meglepődtem rajta, hogy Bade-es sztorit írtam, meg egyáltalán azon, hogy opii-t meg saját magamat is megsirattam.>< Szóval ezt talán mindenki olvashatja, mindenből van.

- Ő az, Tori Vega! - lépett be hirtelen a bejárati ajtón Sikowitz, nyomában rengeteg kamerással, és közvetlenül mögötte Mason Thornesmith-szel. Jade kíváncsian hajolt ki a fal mögül, de a rengeteg ember lépéseitől nem sokat hallott. Kíváncsi volt, vajon mit kereshetnek itt, de a válasz nem váratott magára sokáig, a stáb ugyanis megállt a bejárattal szemben lévő szekrényekél. Pontosan Tori mögött, aki éppen egy szendvicset evett, és amikor megfordult, kis híján megfulladt. Jade értetlenkedve figyelte az eseményeket, nem sokat értett, bár sejtette, hogy a híres zenei estről lesz szó.
Nos, igen. A Platina Zenei Díjátadó, ahová mindenki szeretett volna bekerülni, és Jade is köztük volt. A meghallgatási videója jól sikerült, és remélte, hogy őt választják, de hamar tudatosult benne, hogy nem. Torit választották, akiről, a szíve mélyén ugyan, de tudta, hogy megérdemli, mégis szomorú volt.
A rövid interjú-féle után a stáb elvonult, pont ugyanolyan gyorsan, mint amilyen tempóban érkeztek. Tori még mindig sokkolva állt a szekrénye mellett, amikor az egyik kísérő, ki tudja, talán egy kamerás, visszaszaladt hozzá, és letörölt az arácról valamit. Ez nem jelentett sokat Jade-nek, viszont pár másodperccel később Beck megragadta Tori karját, és maga felé fordítva gratulált neki. Beletelt egy kis időbe, míg Tori reagált, viszont az elég hevesre sikerült. Sikítozva ugrott Beck nyakába, aki bár meglepődött, viszonozta az ölelést, amitől Jade úgy érezte, valami összetört benne. Nagyon. Mintha az élete végén lenne, lejátszódott előtte minden egyes pillanat, amit közösen töltöttek. Kezdve az első találkozásuktól, egészen addig, amikor egyedül, összetörve, megbántva állt Toriék házának ajtaja előtt. Fájdalmas arccal hajtotta le a fejét, és inkább tovább pakolt a szekrényében, minthogy odanézzen, és lássa őket együtt.

- Foglak! - kapta el Jade karját mosolyogva, mielőtt hátra esett volna.
- Nekem ez nem megy. - jelentette be a lány, és Beck-be kapaszkodva óvatosan elgurult a padig.
- Dehogynem! De ne várd, hogy elsőre sikerüljön! Próbáld meg újra! - bíztatta kedvesen.
- Az előbb is majdnem elestem! A görkorizás nem az én sportom. - nézett a korcsolyákra a lábán, és elgondolkozott rajta, miért is vette őket, ha nem meri használni.
- Majd fogom a kezed. - mosolygott rá újból, és meg sem várva Jade válaszát, felhúzta a padról. Elég bizonytalanul ugyan, de elindultak, és pár méter után Jade már nem is érezte annyira veszélyesnek a korizást. Bár így sem volt odáig érte, már nem zavarta. Csak egy dolog volt, ami számított neki: Beck fogta a kezét, és ezen kívül más már nem is érdekelte. Annyira nem, hogy hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a következő pillanatban már a betonon feküdt.
- Ahh, látod, mondtam hogy ez lesz! - fordult a hátára Jade az arcát dörzsölgetve. - És téged is elrántottalak. Hagyjuk ezt, Beck, nekem nem megy!
- Majd fog! Te akartál annyira korcsolyázni, hát, most itt van. Álljunk fel és menjünk tovább. - emlékeztette barátnőjét arra, amit körülbelül fél órája szeretett volna annyira. Jade viszont válasz helyett csak megrázta a fejét és két tenyérrel eltakarta az arcát. Beck óvatosan megfogta a csuklóját, elhúzta a kezét az arcáról, és bátorítóan a szemébe nézett.
- Jó, legyen! - sóhajtott.
- Ez a beszéd! - állt fel, felhúzta Jade-et is, és indulás előtt adott egy gyors puszit az arcára.

Jade próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, de az emlékek ennek ellenére is cikáztak a fejében. Felállított pár könyvet a szekrényében, és óvatosan kinézett az ajtaja mögül, de rögtön meg is bánta. Tovább pakolászott, miközben újabb közös pillanatok jutottak eszébe.

Jade születésnapja volt. Szombati napra esett, és tervei szerint este indultak volna csak a nagyszüleihez ünnepelni, így nem kelt fel feleslegesen. Úgy tervezte, hogy addig alszik, ameddig csak tud, de tíz óra körül halk lépésekre ébredt a szobájában. Kifésült pár tincset az arcából, megdörzsölte a szemét és felült. Sötét volt a szobában, az egyetlen fényforrás az ajtó alatt beszűrődő napfény volt a nappaliból. Úgy gondolta, talán az utcáról hallott valamit, esetleg kint mászkál valaki, így visszafeküdt és befelé fordult az ágyban. De hiába próbált elaludni, folyton úgy érezte, mintha valaki figyelte volna. Lassan megfordult, és amikor meglátott egy alakot az ágya mellett guggolni, kis híján sikított.
- Boldog szülinapot! - suttogta, és Jade a hangja alapján azonnal felismerte. Elmosolyodott és felkapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényén. Tudta, hogy nem ez lesz az egyetlen meglepetés, hiszen a többiek az utóbbi napokban elég furcsán viselkedtek, mégis, ennek örült a legjobban.
Jade kikúszott a takaró alól és leült az ágya szélére, Beck mellé.
- Köszönöm. - suttogott vissza, és Beck vállára hajtva a fejét, rámosolygott. Ő pedig megsimította az arcát, és hosszan megcsókolta.

Jade megrázta a fejét, mintha ez segítene a felejtésben. Tudta, hogy ennek a kapcsolatnak vége, és tovább kell lépnie. Abban is biztos volt, hogy talál majd valakit, aki mellett boldog lesz, mégsem tudta elfelejteni. Túl sok időt töltöttek együtt, túl szépek voltak azok a napok, hetek, hónapok... évek. Túl sokat éltek meg együtt, annyi mindent túlélt a kapcsolatuk. Túl sokszor hallotta tőle, hogy mindig mellette lesz, és túlságosan szerette. És még mindig szereti...